---
author:
email:
[email protected]
image:
https://petermolnar.net/favicon.jpg
name: Peter Molnar
url:
https://petermolnar.net
copies:
-
http://web.archive.org/web/20190624130255/https://petermolnar.net/szubkulttalanul/
lang: hu
published: '2016-10-31T13:23:04+00:00'
tags:
- gondolatok
title: Szubkulttalanul
---
*Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis különc. Szegény kis
különc, hiába is próbált tartozni valahova, sosem találta társaságát:
egyesek szerint nem öltözködött megfelelően, mások lenézték, mert oly
zenéket is szeretett, melyeket csak köcsögök hallgatnak.*
*Szegény kis különc élt, éldegélt, kereste helyét; vándorolt egyik
csoporttól a másikig. Néha, egy rövid ideig úgy érezte, tartozik
valahová, de ez sosem tartott sokáig.*
*Felkerekedett hát, vállára vette a világot, és elindult felfedezni az
Internetet. Friss volt még az Internet ekkor, tele csudákkal, tele
olyanokkal, mint a kis különc: gondolkodókkal, szomorkodókkal, meg nem
értettekkel. A kis különc végre talált társaságot, ahonnan nem nézték
ki, nem taszították ki - amit az otthonának érzett.*
*És boldogan éltek, amíg be nem zártak a weboldalak és a kis különc
hiába keresgélt: már nem talált annyit sem, mint régen: a csodás
Internetet felfalták a mindennapok.*
Minden csoportra, minden "kultúrára" jellemző, hogy leszűkítik a
világot: a zene, a kinézet, a művészet csak egy adott vödörből
válogathatóak, és ha más vödörből is venni merészelsz, eláshatod magad.
Kaptam olyan bejegyzéseket a Vendégkönyvembe 17 évvel ezelőtt, hogy nem
lehetek igazi fantasy rajongó, mert nem csak(!) metált hallgatok.
Az ember idővel megtanulta, hogy sehova sem tartozik igazán; amolyan
megtűrt bútordarab, néha még észre is veszik, néha még hívják is
valahova, de inkább nem - legalább ellenségesek nem voltak vele, csak
közömbösek.
Pár évvel ezelőtt bezárt egy szokatlan weboldal. Egy weboldal, ami
szembement az említett kultúra-töredezettséggel és csodálatos módon
egyesített rengeteg, helyét a világban kitartóan kutató különcöt -
azokat, akik sehová sem tartoztak igazán, akik egyszerre több helyről
mertek meríteni. Gyanítom, hogy nem szándékosan történt így, nem ez volt
az oldal eredeti célja, de mégis ez lett belőle. Adott nekik egy
otthont, ahol mindig volt valaki, ahol úgy érezhetted magad, mintha
találtál volna egy fogadót a fantasykből, ahol mindig történik valami;
egy lakást, ahova Jóbarátok-szerűen betoppanhatsz, és valaki otthon
lesz. Tette mindezt ráadásul nem csak a neten: bulik, összejövetelek
szerveződtek, valódi barátságok, kapcsolatok szövődtek; sokszor talán
életre szólók, hiszen az idők végezetéig lenne miről beszélgetni, ha a
megfelelő emberekkel teszed.
Időközben az alapítók, az eredeti, belső kör javarészt felbomlott:
mindenki továbbindult a fogadóból, új kalandokat keresni. A fogadók már
csak ilyenek; ahol mindig ugyanazok vannak, annak késdobáló a neve. Az
eset szokatlansága az, hogy maguk a fogadósok is elindultak kalandozni -
a fogadó meg bezárt, mert eladni nem akarták. Most ott áll, üresen, mint
Mória bányái, csak ebben nincs balrog. Azt hiszem.
Volt egyszer egy japán-amerikai kollégám; mesélt egy kicsit a faluról,
ahonnan származott. Tömören úgy írta le, hogy "na, az egy olyan hely,
ahova ha tíz évvel később visszatérsz, nem változott semmi, de még a
tehén is ugyanott áll". A mostani 30as kelet-európainak ez mesének
tűnik: a mi életünkben semmi sincs, ami 10 év alatt ne torzulna
felismerhetetlenné. Sokáig azt hittem, ilyen menedékek legalább online
megmaradhatnak, de tévednem kellett: aki elég ideje használja az
internetet, mostanra megtanulta, hogy a mítosz, mely szerint ami a netre
felkerül, az örökre ottmarad, egy nagy, gennyes hazugság. Töredékek
maradnak fenn, hangulat-pillanatok, régi fényképeket megvilágító
fénycsóvák a padlás szálló porában.
Itt vagyunk, a kis különcök, a harmincas éveink elején-közepén-végén, és
minden, ami valaha ismerős volt, romokban: a társaságoknak se fizikai,
se virtuális helye nincs; a próbálkozások, hogy újraépítsük, elhullanak,
olyan indokokkal, mint "már nem hallgatok iyet". Ha mégis van, akkor
fokozatosan fakulnak, mert új emberek nem jönnek, a régiek pedig sorra
kopnak el.
Tudom, hogy "felnőttünk"; hogy számlákat kell fizetni; hogy ha ma olyan
minőségű alhololt fogyasztanánk, mint akkor, akkor egy hétig lennénk
másnaposak; hogy 8-10 órát kell egy számítógép előtt görnyedve a
semmivel úgy foglalkozni, hogy elfoglaltnak tűnjünk; hogy imádott
ivadékaink lettek, akikre nyilván az ember rászánja az élete java
részét; hogy ezrével érnek minket érdekesebbnél érdekesebb "40 fotó
ami"k.
Ezek (majdnem) mind jogos indokok arra, hogy az ember ne üljön
naphosszat egy fórum előtt, de nem arra, hogy az alapjaid változzanak -
pedig vagy ez történik, vagy azon vagy, hogy változz, és csodálkozol,
hogy nem érzed magad ideálisan egyetlen vödörbe gyömöszölve.
Elszörnyedve látom, hogy a világomat, a gondolkodókat, a sehová sem
beilleszhetőket bekapta, megrágta és nyálasra rágva kiköpte valami -
valami, amit talán a konformizmus szó ír le a legjobban.
*Szerencsére azt is látom, hogy amikor valaki rájön, hogy irányt
tévesztett, leül gondolkozni, és hirtelen visszatalál egy korábbi
önmagához. Egy összetettebb, megalkuvást csak óvatosan piszkáló
önmagához, és elkezdni azt újraépíteni.*
Évek óta próbálok rájönni, miért volt pont ennek az oldalnak a
széthullása ekkora érvágás; miért viselt meg jobban, mint más fórumok
halála, és azt hiszem, végre kezdek rájönni.
Két irányból keveredhettél ide: a net és a bulik irányából, a fikikai
lét felől és virtuális irányból - de jelen esetben az egyik a másiknak a
szerves kiterjesztése volt. Beszélgethettél az előző esti bulin
történtekről online, csendben, álnévvel, egymást érthetően; és fordítva:
lehetőséget adott hogy találkozz azokkal, akikkel tényleg megértettétek
egymást. Hogy az oldalon megismert feleségem szavait idézzem: **"ez nem
egy társkereső, hanem egy társaság-kereső volt"** - és mint ilyen, talán
egyedi volt.
A mostani net lehetőségeinek férge az, hogy zártak. Lehet csoportokat
nyitni, de kegyetlenül ritka az, hogy egy ilyen csoport kitüremkedjen a
valóságba. Ugyanilyen ritka, hogy egy offline csoport életképes
vergődést mutasson be a netre zavarva. Egyik sem lehetetlen, csak
kivételesen ritka.
Itt vagyunk 2016-ban, és úgy érzem, rengeteg ismerősömtől zakatoló
sebességgel távolodok. Elköltöztem, messzire, és ebben hibás vagyok, nem
vitatom. Meg voltam győződve róla, hogy a zsebemben ketyegő internet az
akármikori videó- és hanghívásával megelőzi ezt, azonban
leegyszerűsítettem a helyzetet.
Sokakkal, akikkel szétválni látszanak újraim, társaságban ismerkedtem
meg, társaságban (is) beszélgettem, fórumoztam, vitatkoztam, és talán ez
tartotta össze hosszú távon a folyamatot: a folytonos külső inger, a
kettőnél több jelenlevő.
A felületek, amik ezt segítették, teljesen felszívódtak: a Facebook
gonosz trükkökkel rejti el a beszélgetést *( az a bizonyos "more" link,
illetve az az egy szintű mélység, és még mindig elképzelésem sincs,
miért, hisz ha valami, ez engagement )*; a többi hálózatot inkább meg
sem próbálom erre használni ( bár elvileg egy-két üzenetküldőt lehetne
tematikus csoportbeszélgetésekre kárhoztatni ); a valódi életben tartott
szeánszokat pedig egyre nehezebb két-három embernél többre szervezni.
Persze lehet, hogy mint oly gyakran, csak siránkozok, és nem teszek
eleget. Ha 15 évvel ezelőtt a net volt a menedék, most, hogy mindenki
ott van, talán a "való életbe" kúsztak vissza a lehetőségek; talán ott
gyűlnek valahol azok, akiket keresek. *(Néha próbálkozok, de általában
elrettenve pattanok vissza, mert valamiért lehullott a kis naív
lebergnyeg a szemem elől, és bár nem vagyok straight edge, az
elfogyasztott szerek mennyisége és milyensége nekem erős visszatartó
erő.)*
Azért is nehéz, mert meglenne az igényem a pár nappal későbbi
partyfotókra, a szerves hozzászólásokra, hogy mi volt jó, mi nem; a
beszélgetésre, ami egy eseményt kellene, hogy kövessen. Ez mára
gyakorlatileg eltűnt: a következő eseményre koncenrtál mindenki; a múlt
heti az nem a jelen, és a jelenben éppen elég dolog történik éppen;
köszönjük, live streaming. Lehet, hogy itt rontom el, és a nekem is
inkább ezeket kellene fogyasztanom. Felejteni az igényt a kétirányú
eszmecserére, megtanulni közölni és közlést emészteni.
Remélem tévedek, és rossz helyen keresgélek; ha így van, segítsetek,
kérlek. Hol vagytok?
